Mercedes Tarot kuckója

Ha gondok vannak munkahelyeden, vállalkoznál, de bizonytalan vagy, úgy érzed a kedvesed már nem szeret igazán, aggaszt az egészséged? Akkor fordulj hozzám bizalommal, segítek!

  

Mese a szeretetről, a tükörről és a szépségről

 

  Százévente egyszer
mikor éjfélt üt az óra,
bizony mondom néked,
megtörténik a csoda,
akkor minden koboldnak
igazat kell mondania.

Van, ki ezt nem éri meg,
de te szerencsés vagy,
így jól figyelj hát,
és most hallgasd meg.

Ne suttogj, ne pisszenj,
szép csendben ülj le,
igazat hallasz most,
jól figyelj hát ide!

Százévente egyszer,
ha előjön a kobold,
nem füllent, nem játszik,
komoly lesz a bolond.

Máskor huncut szeme
most még mélyebben csillog,
mert tudja, mit mond igaz,
nagyon bölcset szól most.

Mit most hallasz nem mese
régi korok poros története,
szakálas manók mesélik,
ha eljönnek az árnyak,
csupán száz évben egyszer,
mikor megpihennek a lábak.

Mit a kobold mondott, igaz,
pont szó szerint írtam le,
hát figyelmesen olvasd, íme:

 egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született.

Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett.

Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vőlegényt keresnek.

Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.

"Szebb és szebb legyél napról napra,
ki rád néz, a valóságot lássa!
Egyedül Te, csak Te légy az,
ki minden tükörben csúnyát lát,
egy csúf, ocsmány banyát!"

Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba s egyből tükröt keresett. Belenézett, s mit látott!

Egy szörnyű ocsmányságot!

Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyű pofát.

Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen.

Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség.

Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnő szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyű vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörű, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idővel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.

"Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod,
de az élő tükör majd megmutatja az igazságot,
az képes lesz feloldani a varázslatot!"

Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta, többet nem szólhat, segített ahogy tudott, érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.

 Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnőn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták Őt, özönlött a kérők hada de a Hercegnő mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Őröket állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérők lassan elmaradoztak, a Hercegnő jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.

Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élő a barátja volt. Szelek szárnyán járt a hír a Hercegnőről, aki gyönyörű, és az átokról, ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot, melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnőt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnőnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnő parancsa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtőzik előle.

Mászott csak mászott rendületlenül, tenyeréről a bőr már rég lejött, fájt nagyon de ő ezzel nem törődött. Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak előre előre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek marcona őrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság.

 Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését nem szokta ő meg. Óriás ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörű haja, hófehér karja elbűvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott, de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta először egy szerető szempárban meglátta magát, s amit látott több volt, mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szerető szempárban mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget, amely addig rejtve volt, a varázs megtört, és a várba újból boldogság költözött."

 

 

 A Nap és a Hold találkozása

Hosszú évek óta nem olvashattam olyan szép meséket, mint amilyenek Boldizsár Ildikó Boszorkányos mesék c. mesekönyvében olvashatók.

Mesekönyvről beszélek, de olyan mesekönyvről, amely ugyan olyan mély emberi érzésekről szól, mint Andersen csodálatos meséi. Míg azonban Andersen meséi végtelenül szomorúak, addig Boldizsár Ildikó meséi telve vannak élet- és természetszeretettel. Gyermekien egyszerűek és tiszták. Megismerhetjük belőlük Amáliát a szépséges szép boszorkányt, aki megtanít minket arra, hányféleképpen esik az eső és milyen örömet okozhat, ha nem bosszankodunk azon, hogy ha esik az eső vizesek leszünk, hanem együtt játszunk az esővel és örülünk az életnek. Megtudhatjuk belőle, hogy még a boszorkányok szerelme is maradhat viszonzatlan és fájdalmas, hogyan lehet mégis örülni a játékos esőnek, a mosolygós napocskának…hogyan győzhetjük le félelmeinket a mese segítségével. Szerepeljen itt egyetlen mese a könyvből:
(A szerkesztő, Mercedes)
 
A Nap és a Hold találkozása
Egy réges-régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele.
 Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek. Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgősnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, sem a folyókról és tengerekről, amelyeknek ők fodrozták a vizeit. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet.
Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkor már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be az ég másik felét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban a másik oldalon útjára indult a Nap. A Nap pedig sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni a hidegét, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőkről, a földekről, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik.
 A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott. Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltották egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott. Ezen az éjszakán a Hold megállt az égen, s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.
Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait. A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre. 
 A Nap a szokásos időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, alig tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni. A Hold szilárdan állt a helyén, az ég legmagasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül. Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelségétől a Hold kibillent egyensúlyából, és sebesen zuhanni kezdett feléje, húzta magához a Nap ereje. A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.
 Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznának, egyikük biztosan elpusztul. Csak Amália tudja, amit álmából fölébredve megtudott, s amit rajta kívül nem is sejt senki más. Hogy ez volt a legszebb szerelem eddig a világon, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.
Amália

Hold-mezőben, Kancsali utca 3. szám alatt lakik egy árva boszorkány, Amália nevű, akinek már csak egy foga van, az is koromfekete. Ott üldögél naphosszat düledező kemencéje mellett, számolgatja arcán a ráncokat, és azon tűnődik órákon át, hogy milyen szép is volt ő hajdanán Mert szép volt Amália lány korában, a boszorkányok között ő volt a legszebb! Ha sűrű, tűzvörös haját cibálta a szél, olyan volt, mint a vihartépte fa, ha rásütött a Nap dalolni kezdet, és úgy tudott csicseregni, mint a madarak, ha pedig seprűjén lovagolt, még a felhők is utána fordultak, egyszóval csuda egy boszorkány volt! Nem is féltek tőle az állatok! Békák ugrabugráltak szoknyája körül, bogarak bújtak meg ruhája fodrain, s a legszebb kígyók ékesítették nyakát minden boszorkányszombaton. Egy esős őszi napon, amelyen tizenhat éves lett, elbúcsúzott társnőitől és tanítómestereitől, s egy kicsiny kunyhóba költözött az erdő bal sarkába, az óriási vén diófa alá. És ott kezdődött az ő szomorú élete.
Évekig emberfia arra nem vetődött, csak a tél fújta házára a havat, csak az ősz csörgette körülötte az avart, a tavasz hozott messziről a kertbe furcsa illatokat, s a nyár érlelt neki édes gyümölcsöket. Az öreg boszorkányok arra tanították, hogy minden földi halandót térítsen el az útjáról, szépségével, jóságával kerítse hatalmába az arra járókat, és így azok mindent megtesznek majd neki: nem lesz oly kincs, virág földön s égen, mit el ne hoznának. De vigyázzon jól, mondták az öregek, mert ha egyszer valakit nem sikerül megszereznie, örökös vágy, örökös fájdalom költözik a szívébe, mit nem pusztíthat el azután már soha.

Sokáig senki nem járt arrafelé, ahol Amália élt, ám az egyik tavaszon szépséges királyfi érkezett hozzá. Amália sárga kankalint tűzött a hajába, elővette tizenhét fodros alsószoknyáját, és kiállt a kapuba, úgy várta a fiút. Az már messziről meglátta a lányt, futni kezdett felé, ölelte-csókolta, karjába emelte, simogatta haját, bársonybőrét, le nem vette róla a szemét. Nem is ment tovább, ott maradt Amáliával, vizet húzott, fát vágott, el nem mozdult volna a boszorkány mellől.

De Amália csak néhány hétig örült a királyfinak. Büszke volt rá ugyan, hogy ármánya sikerült, és a királyfinak eszébe sem jut többé a világszép királylány, akiért egykor elindult, de mégis úgy érezte, hogy a királyfi nem szereti őt igazán. - Milyen királyfi az olyan - morfondírozott, miközben reggeli kakukkfűteáját iszogatta kedvenc zöld pöttyös bögréjéből-, akit az első sárga kankalin, az első szép szó letérít az útjáról? Bárcsak jönne valaki, aki nem halmozna el kincsekkel, égi-földi jókkal, de át tudna velem röpülni akár az óceánok fölött is!

De hát senki efféle nem jött, csak azok az ifjak szaporodtak Amália körül, akik első látásra belészerettek, s felejtették azt a lányt, aki a megszabadítót épp őbennük várta.

Egy nyári napon újabb szépséges ifjú érkezett a házhoz.
Amália fenn üldögélt a cseresznyefa legmagasabb ágán, és cseresznyét szedett a kötényébe, amikor a fiú belépett a kapun. Amália majd lepottyant a fáról ámulatában. Soha ilyen szépet nem látott még azelőtt! A fiú kedvesen kérdezgetni kezdte, hogy merre találja az utat, amely a világszép királykisasszony kastélyához vezet, de Amália nem válaszolt, hanem leugrott gyorsan a cseresznyefáról, és odapenderült a királyfi elé.
- Ó, az a királylány régen másé lett már! Eszébe sem jut a te arcod, a hangodat is elfelejtette rég! Maradj inkább nálam, egyél a cseresznyémből, igyál a kutam vizéből, pihenj a kemencémnél!

- Nincs nekem arra időm! – mondta a királyfi, és elindult a kertkapu felé. – Meg kell találnom a világ legszebbik királykisasszonyát!

Szegény Amália! De szeretett volna ő ez a királykisasszony lenni! Futott a fiú után átfonta két gyönge karjával a nyakát, cirógatta, kérlelte, még a könnyek is kicsordultak a szeméből. De a királyfi így szólt hozzá:
- Szép vagy te is maszatos arcocskáddal, gyönyörű hajkoronáddal, gyönge kis kezeddel, de akit én keresek, az még nálad is százszor szebb! Aranyhaja fürtös, szeme csillog, akár a legtisztább tó tükre, s kacagása, mint száz apró csengettyű, olyan!

Majd eszét vesztette Amália ezekre a szókra, megrázta hát gyorsan fejét, és – oda nézz!!! – vörös haja aranyhajjá változott, nézése megszelídült, termete, akár a nádszál, úgy hajladozott. A királyfi meg is torpant egy pillanatra, aztán elfutotta a méreg:

Ármányadta boszorkánya! Csak nem képzeled, hogy ezek után még hiszek neked?!? Hiszen így minden hamis terajtad!
Hamis a hajad, a nevetésed, hamis minden szavad! Mars vissza a cseresznyefára, köss kötényt a derekadra, akassz füledre piros cseresznyét, és kócold vissza a hajad, mert ezerszer jaj lesz neked!

Amália megszégyenülten sompolygott vissza a kunyhójába, s ettől a naptól kezdve egészen megváltozott. Nem törődött semmivel a kunyhó körül, nem etette az állatokat, nem öntözte a virágokat, nem csábította el az arra járókat. Búslakodott, sóhajtozott, három nap alatt százévesre öregedett! Ott poszogott a konyhájában, rakosgatta pöttyösbögre-gyűjteményét ide-oda. A kunyhót pedig lassan belepte a por, a pókháló, kívül-belül omladozni kezdett a hajdan hófehér falú ház. Ablakai kitörtek, a kerítéslécek megrepedeztek, öreg varjak károgtak a kertben. A királyfiak is mind továbbálltak. Amália teljesen magára maradt. De ez nem érdekelte többé. Csak az utolsó királyfit várta vissza a hegyek felől, csak őt szerette volna még egyszer, egyetlenegyszer látni.

Frida a főboszorkány, Amália egykori tanítómestere, tudomást szerzett Amália bánatáról, seprűjére ült hát, s meglátogatta régi tanítványát. Először jól le akarta szidni, meg akarta büntetni ügyetlenségéért, vigyázatlanságáért, de amint meglátta Amáliát, megsajnálta, és azt mondta neki:

- Ide figyelj, Amália! A királyfid bizony nagy bajban van. Ott lakik a Három Vízesésen túl ifjú feleségével, de nagyon boldogtalan szegény. TALÁLD MEG A MÓDJÁT, HOGYAN TUDNÁL RAJTA SEGÍTENI, DE JÓL VIGYÁZZ!!! ITT SEMMIFÉLE VARÁZSLAT NEM HASZNÁL!

Ámult Amália ezeken a szavakon, de nem késlekedett soká. Előszedte a kamrából napernyőjét, kalapját és csipke zsebkendőjét, így indult a Három Vízesés felé. Meg sem állt, míg oda nem ért. Napernyője segítségével átrepült a vízeséseken, és hamarosan azt az ösvényt is megtalálta, amely a kastély felé vezetett. De micsoda ösvény volt az!
Kopár fák, hatalmas sziklák szegélyezték, napégette mezők, kiszáradt földek mindenütt… Sehol egy patak, sehol egy tó. Csak a napernyő segített Amálián, az védte őt a perzselő sugaraktól. Kilencnapi gyaloglás után érkezett meg a palotához. Hatalmas félelem fogta el, amikor megpillantotta: nem volt ablaka, nem volt kertje, tornyai hidegen meredeztek az ég felé. Kétszer is körbejárta, de egyetlen élő lelket sem talált. Leült hát a kerítés mellé, és várt. Várt… Várakozott…

Még az ötödik napon is ott gubbasztott a kerítés mellett, és azon törte a fejét, hogyan juthatna be a várba. Kalapjával, csipke zsebkendőjével minden jól ismert varázslatot végigpróbált már, sőt megpróbálkozott a napernyőjével is, de semmi nem használt, nem tudott átjutni a vastag falakon. Nagyon elkeseredett már, amikor hirtelen kinyílt az egyik ajtó, és kisétált rajta a királyfi. Ó, de hogy megváltozott! Lassan bandukolt a sivár udvaron, észre sem vette a kőkerítés mellett kuporgó Amáliát.
Néha megállt, felnézett az égre, aztán tovább sétálgatott. Amália mozdulni sem bírt, csak nézte a királyfi sápadt arcát, szomorú tekintetét. Nézte-nézte, de sehogysem tudta kitalálni, mi történhetett vele. Azután eszébe jutottak Frida szavai: „TALÁLD MEG A MÓDJÁT, HOGYAN TUDNÁL RAJTA SEGÍTENI. DE JÓL VIGYÁZZ! ITT SEMMIFÉLE VARÁZSLAT NEM HASZNÁL!”

Elszomorodott Amália ezeken a szavakon, hiszen hogyan is tudna segíteni a királyfin, ha az észre sem veszi! S ha észrevenné is… Soha nem ismerné fel összeaszott arcát, kiszáradt bőrét!
A királyfi ezentúl mindennap kijárt az udvarra. Néha rövid időre vele jött a királykisasszony is! Amália csak bámulta a gyönyörűséges lányt. Ám nevetni sohasem hallotta őket, pedig nagyon szerette volna hallani azt a kacagást, amelyről a királyfi annak idején mesélt neki.

Teltek-múltak a napok, s Amália egyre több dolgot figyelt meg a királyfin. Lassan arra is rájött, hogy mi bántja a fiút, mi hiányzik neki. Észrevette, hogy időnként leguggol, a földet figyeli, vagy megsimogatja a levegőt, úgy ahogy más egy-egy növényt, állatot simogat… Térült-fordult, s egy éjszaka csodálatos virágokkal ültette tele az udvart. Kapált, gereblyézett, vizet hordott a növényekre, le sem pihent egészen reggelig.

És másnap délután megjelent az első mosoly a királyfi ajkán.
A következő éjszakán Amália madarakat hozott a kertbe, aztán pillangókat és méheket, színes szárnyú, különös bogarakat. A királyfi egyre vidámabbnak látszott, de a szépséges királykisasszony többé nem mutatkozott.
Amália boldogan nézte a királyfi kivirulását, és egyik délután elébe is toppant.

A királyfi meglepődött, szótlanul nézte Amáliát, aztán elfordította a fejét. Amália nem értette ezt s másnap újra eléje állt, de ugyanez történt. S ez történt a negyedik, az ötödik napon is.
Ekkor Amália fákat ültetett a kertbe: hatalmas hársakat, csodaszép tölgyeket és érett gyümölcstől roskadozókat. Amikor a királyfi meglátta a cseresznyefát, leült a tövébe, és sírva fakadt. Amália odafutott hozzá, becézgette, vigasztalta, hajával simogatta. A királyfi akkor fölnézett rá, s így szólt:

-Mennyit gondoltam rád, te boszorkány, amióta nem láttalak! Hányszor kívántam azóta a cseresznyédet, a kutad vizét, hányszor szerettem volna aludni a kemencéd padkáján! Megtaláltam ugyan a királykisasszonyt, nála szebbet azelőtt sem, azóta sem láttam, de mit ér az egész, ha a szíve, mint a jég, olyan! Bújik a Nap elől, rálép a virágokra, észre sem veszi a madárcsicsergést! Mióta itt vagy, minden olyan szép lett itt, te is egészen kivirultál, s most éppen olyan szép vagy, mint hajdanán, amikor először láttalak.

Köszönöm ezeket a gyönyörű virágokat, köszönöm a madarakat és a fákat, talán vidámabb lesz ezentúl errefelé minden, s talán a királykisasszony is rájön végre, hogy a madarak éneke még az ő csengettyűs kacagásánál is szebb!

Amália nem szólt semmit csak a könnyei kezdtek potyogni. Megértette, hogy a királyfi sohasem fogja elhagyni azt a lányt, akiért annyi veszedelmet, annyi sok próbát kiállt, s akiről valaha a legszebbeket álmodta, mert ragaszkodik ezekhez az álmokhoz, éppúgy, mint ő a királyfihoz.




Hazatért hát, s még jobban elszomorodott. Rendbeszedte kunyhóját, kimeszelte a falakat, napközben a kertjében dolgozott, de megnyugodni már sohasem tudott.
Visszajötte óta minden éjszaka különös álmok röppennek föl Hold-mezőből, a Kancsali utcából, egyenest a Három Vízesés felé.
 
(Boldizsár Ildikó csodálatosan szép meséje, Szegedi Katalin rajzaival)
 


Weblap látogatottság számláló:

Mai: 3
Tegnapi: 6
Heti: 42
Havi: 9
Össz.: 171 067

Látogatottság növelés
Oldal: Legkedvesebb meséim
Mercedes Tarot kuckója - © 2008 - 2024 - tarot-kucko.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »